A reményhez: Vérmegye
Kiment a vér Nógrád megyéből, mondja az Első, ahogy nézi az
elhagyott házakat, üres disznóólakat, a sóhajtozó csirkeudvart,
ebből a faluból bizony kiköltöztek, a templom tetejéről leverték a réz-
keresztet, feldarabolták a büszke padokat, a falakról egyben szedték le
a freskót és vitték magukkal, a kocsmában pohár- és korsócserepeken
áll a plébános, vérzik a lába, vérben áll, akár egy szent, a távolban a
szomorú rádió hiába hívja a gyülekezetet, Belső Trianon, üvölti,
a szomszéd faluban akkor szedik le a kastély bronz kapuját,
a helyi költő szobrát egy terepjáró után kötik, a Kivonulás egyre kövérebb lesz,
mondja a Hátrahagyott, és lefújja a vért a plébános lábáról, elfújja
az üvegcserepeket, a tömeg kiengedi a cigányokat a ketrecekből a mezőn,
a vajda sír, később a rokkantak ketreceihez érnek, pukkannak a zárak,
akárha pezsgősdugók, a tolókocsijukat már rég elvette a Hatóság, a cigányok
nekiállnának vesszőből fonni nekik, ha lenne
idő, de az pont nincsen, nincsen, nincsen, mennek
a legközelebbi város felé, talán Pásztó, talán Szécsény, már minden
összemosódik, mióta le akarták választani az országról a megyét,
az Első jól tudja ezt, a Hátrahagyott nemkülönben, az itteniek
várták őket, a cigányok ketreceit már előre kinyitották, a rokkantakét is,
Belső Trianon, kiáltja a püspök, és a buzik ketreceit már ő nyitja ki, a közmunkások
népe, akár egy elszabadult installáció, tisztítja a környék
lelkét, az összes zugot, ahová eddig nem értek el, a csúnya szavakat,
amelyek az itt élőkre ragadtak, és a hegyek szellemeinek mutatnak be
áldozatot, a mérges fákért és a szúrós bokrokért mormolnak imát, bár esély
sem lehet az igazi megmenekülésre, itt maradni sötét árok, itt maradni dögkút,
a visszaszívott megye pedig nem válogat,
vagyis akik vákuumidőbe rakták, akik a ketreceket hozták
ide, a ketrecekből a Hátrahagyott rak tüzeket a vonuló nép után, a hamut
magába szívja, nehogy a Föld nyelje el, akik mégis itt maradnak, soha
nem felejtik és soha nem merik megérteni, nem, nem, nem,
hogy áttolták volna Szlovákiába őket, ha kellettek volna (bárkinek is), de ez
a környék a Pokolban se maradna meg, most
elindultak új hazát keresni, a hegyek fájnak, a völgyek fájnak, a mezők
fájnak, az Első látja a fáradt szemekben, a határozott, de ványadt
mozdulatokban, az ócska autók, terepjárók szélvédőin, érzi a Vonulás
szagában, ahogy haladnak a megyeszékhely felé,
feltűnnek az első helikopterek, a Kísérők, akik lecsapnak majd,
ha parancs jön, addig csak a Ha árnyékai és a bányák fájnak, az üveggyártó
kemencék fájnak, a Nagy Hagyomány oda, a fákon kerregő madarak, mintha másik
életből szólnának, Salgótarján ikertornya a Garzon, mintha megjelenne a
távolban, pedig reálisan még nem szabadna látniuk, reálisan nekik nem
sok mindent szabad, de csak vonulnak, és ürülnek ki a házak, egyre több a
templomdísz, a fontos freskó, a Fényes Átlag ragaszkodik, a Fényes Átlag
kapaszkodik és újraalkotja magát és vonul, ahogy előtte senki sem.
(Megjelent az Alföld 2018. októberi számában.)
Borítókép: Nógrád megye múzeumai (egykor.hu)
Hozzászólások